Búcsút vagyok kénytelen mondani ennek az oldalnak. Számos problémám akad itten, de leginkább az zavar, hogy néhány ötletem nem tudom maradéktalanul megvalósítani azért, mert béna vagyok hozzá. A kreativitást most hanyagolnám, egyelőre csak ötletet emlegettem. Mindezek ellenére nem fejeztem be, csak most máshol lakom.
Itt:
Fiorenzo Magni 1920. december 7-én született a toszkánai Prato közelében fekvő Vaianóban. Tanulmányait hamar félbe kellett szakítania, hogy apjának a vállalkozásában segítsen. Munkája során sokat kerékpározott, ennek köszönhető a kerékpár iránti szeretete. 1936-ban kezdett amatőrként versenyezni, és 1940-ben lett profi versenyző. A háború utáni Olaszországban Magni nem volt túl népszerű jobboldali nézetei miatt, azonban senki nem vonta kétségbe versenyzői képességeit. A későbbi korok hangjai szerint Magni az olasz kerékpársport aranykorának egyik meghatározó alakja volt: a szentháromság, avagy a klasszikus triász tagja Coppi és Bartali mellett. Sokak úgy vélik, sokkal több versenyt nyerhetett volna, ha nem olyan óriásokkal versenyzett volna, mint Coppi, Bartali, Géminiani, Bobet, Kübler vagy Koblet. Ennek ellenére eredményei így is meggyőzőek.
Versenyzői stílusa leginkább Merckxére emlékeztet, erőből versenyzett, folyamatosan támadott, ha a támadás nem bizonyult sikeresnek, akkor újra megindult folytatva ezt addig, amig a mezőny fel nem hagyott a védekezéssel. Géminiani szerint „sikerét annak köszönheti, hogy olyan kifinomult, mint egy fejsze. Taktikája mindig azonos: erő.”
Azon kevesek egyike, akik háromszor nyerték meg a Ronde van Vlaanderent (ezért ő is kiérdemelte a Flandria Oroszlánja nevet), rajta kívül csak Achiel Buysee, Eric Lemann és Johan Museew tudott triplázni, de Magni volt az egyetlen közülük, aki ezt három egymást követő évben tette (1949, 1950, 1951). 1949-ben speciális, fából készült felniket csináltatott magának, ami nem volt annyira merev, mint a hagyományos, és mivel ez a módszer bevált, 1950-ben is evvel a felszereléssel indult a flandriai versenyen. 1956-ig tartó versenyzői pályafutása alatt számos egynapos versenyen állhatott a dobogóra, nem ritkán annak felfelső fokára. Ezüstérmes volt az 1951-es világbajnokságon, harmadik az 1950-es Párizs—Roubaix-n, és háromszoros nemzeti bajnok (1951, 1953, 1954).
Fiorenzo Magni nem csupán az egynapos versenyeken teljesített kiválóan, hanem a nagy körversenyeken is, 6 szakaszt nyert a Vueltán, 1955-ben pedig ponttrikót is megnyerte. Háromszor végzett összetettben az első helyen a Giro d’Italián (1948, 1951, 1955).
Egyes vélemények szerint Magni megnyerhette volna az 1950-es Tour de France-ot, ám az olasz csapat kiszállt a versenyből. Coppi egy sérülés miatt feladta a versenyt, így Bartali lett a csapat kapitánya, aki tetemes hátrányban állt az összetett versenyben, ám a pireneusi szakaszok segíthettek Bartali helyzetén. A Col d’Aspinen el is szakadt a mezőnytől, csak Jean Robic tudta tartani magát. A csúcs közelében azonban egy fotós eléjük lépett, a bukást egyikük sem tudta elkerülni. A francia szurkolók gúnyolódni kezdtek az olasz versenyzőn, sőt meg is ütötték őt. Bartali a szakasz további részén dühből hajtott, meg is nyerte az etapot, és csapattársa, Magni megszerezte a sárga trikót, akinek azonban már nem volt ideje viselni azt. A két olasz csapat úgy döntött, hogy a Bartalit ért atrocitások miatt visszalép a versenyzéstől.
Az 1955-ös Girón Magni a második szakasztól viselte a rózsaszín trikót, ami végül Nencinire került. A verseny utolsó előtti, Trento és San Pellegrino közötti szakaszán Nencini defektet kapott, ekkor Coppi és Magni megszöktek a mezőnytől, 170 km-t tekertek együtt szökésben, olyan volt ez, mint egy időfutam. Az olasz rádió megszakította adását, hogy a két öreg szökését élőben közvetítse. Magni úgy emlékszik vissza erre a szakaszra, hogy kezdetben csak Viva Nencini feliratú transzparenseket látott mindeütt, de amikor a rádió közvetíteni kezdte a szakaszt, új táblák tűntek fel Viva Coppi, illetve Viva Magni felirattal. Emberek ezrei tódultak ki az utcákra és utakra, hogy a két nagy öreget láthassa. Az etapot Coppi nyerte, de Magni visszaszerezte a rózsaszín trikót, és harmadik alkalommal is megnyerte a Giro d’Italiát, immár 35 évesen, ami rekord a verseny történetében.
Magni egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy élete legnagyszerűbb sikere, hogy 1956-ban második lett a Girón. A 12. szakaszon (Grosseto—Livorno) a Volterra lejtőjén bukott, és eltörte a bal kulcscsontját. A szakaszt befejezte, majd kórházba vitték, ahol az orvosok a verseny befejezésére szólították fel. Mivel a következő nap pihenőnap volt, Magni úgy vélte, a pihenés majd segít, ezért nem szállt ki a versenyből. Törése miatt azonban nem tudta az emelkedőkön megfelelően tartani a kormányt, ezért egy belső gumit kötött a kormányra, másik végét pedig a fogával szorította. Ez segített, ám a 16. szakaszon (Bologna—Rapallo) újra bukott, ezúttal a bal felkarcsontját törte. Mentőbe tették, hogy kórházba szállítsák. Az autóban viszont észbe kapott, és újra nyeregbe szállt. A mezőny bevárta, így aránylag jó helyen ért célba. Sérülései ellenére nem volt hajlandó feladni a versenyt, elmondása szerint a lejtmenetekben volt problémája, mivel a bal kezét nem tudta fékezéskor rendesen használni. A rettenetes 20. szakaszon harmadiként ért célba, és az összetettben feljött a második helyre. A Girót végül másodikként fejezte be, és végre elment egy orvoshoz, aki begipszelte a törött csontjait. De Magni nem nyugodhatott, megkérte egyik szerelőjét a műhelyében (egy autókereskedést vezetett civilben), hogy egy lemezvágó ollóval vágja le róla a gipszet, hogy ne essen ki az edzésből.
Magni volt az első, aki a sportba a kerékpáriparon kívüli szponzort vont be, 1952-ben a Nivea által támogatott versenyzőként állt rajthoz a versenyeken, 1954-től pedig állandósult a Niveával kötött szerződéses kapcsolata.
1956-ban fejezte be az aktív versenyzést, ám a sporttól nem távolodott el, évekig dolgozott az olasz válogatottnak. Magni sokat tett azért, hogy a kerékpáros múzeum méltó helyet kapjon a Ghisallón a szentély közelében egy új épületben. Jelenleg Monzában egy autókereskedést vezet.
Antonin Magne 1904. február 15-én született a franciaországi Ytracban. Már amatőrként kitűnt a többi kerékpáros közül, számos versenyt nyert meg, ám csak 1927 –ben lett profi versenyző az Alleluia csapatnál. Számos egynapos versenyt nyert meg (Párizs—Limoges, Párizs—Vichy stb.), és még több versenyen állt dobogón, így 1930-ban harmadik lett a Párizs—Roubaix-n, 1932-ben és 1936-ban pedig második a nemzeti bajnokságon. 1933-ban a világbajnokságon a dobogó második fokára állhatott, az 1936-os berni világbajnokság mezőnyversenyét azonban sikerült megnyernie. Indult pályaversenyeken is, 1935-ben a brüsszeli hatnaposon harmadik helyezést ért el. Jean Bobet újságíró szerint Magne a világ legrosszabb interjúalanya, aki azonnal visszahúzódik csigaházába, amint összefut egy újságíróval. Versenyzőtársai szófukarsága miatt Szerzetesnek nevezték.
Magne 1927-ben indult először a Tour de France-on különösebb eredmény nélkül, 1930-ban azonban már a harmadik helyen végzett. 1931-ben a franciák kapitánya nem bizonyult elég erősnek a versenyben, ezért átengedte az elsőséget Magne-nak, aki megnyerte azt a hegyi szakaszt, amely a Tourmalet-n át vezetett, és felvehette a sárga trikót. Az utolsó előtti szakaszon a belga Jef Demuysère támadást indított egy olyan terepen, ami igazán kedvezett neki, sík, kockaköves flandriai tájon vezetett keresztül a verseny. Magne azonban nem engedte el Demuysère-t. 17 perces előnnyel értek célba. Demuysère hiába nyerte meg a szakaszt, csak az összetett második helyen végezhetett Magne mögött. Magne olyan kimerülten fejezte be a Tourt, hogy a következő évben nem is állt rajthoz.
1934-ben a franciák nagy reményekkel vágtak nemzeti körversenyüknek. Már az első szakaszon az előző évi győztes, Georges Speicher szakaszt nyert. Magne a második etapon annak ellenére magára vehette a sárga trikót, hogy csak másodikként ért célba, és azt 22 napig viselhette. Magne versenyét csupa bukás és balszerencse kísérte, ám fiatal csapattársa, René Vietto kétszer is segítségére sietett, így Magne második alkalommal is megnyerte a Tourt. 1934-ben a Tour de France egy újítást is bevezetett: az egyéni időfutamot. A verseny legelső időfutamát, a La Roche-sur-Yon—Nantes közötti 80 km-es etapot Magne nyerte egysebességes kerékpárján, amelynek áttétele 49 x 16 volt. Magne kiváló időfutammenő volt, háromszor nyerte meg a Nemzetek Nagydíját (1934, 1935 és 1936).
Az 1935-ös Tour nem volt ilyen eredményes Magne számára, a Telegraphe-on egy autó elütötte, és súlyos sérülésekkel kórházba szállították. 1936-ban azonban visszatért a mezőnybe, és Maes mögött megszerezte az összetett második helyezést a Touron.
A versenyzéstől 1939-ben vonult vissza, ekkortól sportvezetőként irányította olyan versenyzők felkészülését, mint Louison Bobet vagy Raymond Poulidor. 1962-ben let a francia becsületrend lovagja. Életének nagyobb részét Párizs északi peremkerületében, Livry-Garganban élte le. Arcachonban hunyt el 1983. szeptember 8-án. A Tour de France 2004-ben születésének századik évfordulóján egy szakaszbefutóval tisztelgett a kétszeres Tour-győztes emléke előtt.
Marshall Walter „Major” Taylor egy nyolcgyermekes család gyermekeként látta meg a napvilágot 1878. november 26-án Indianapolisban. Apjának, Gilbertnek a munkaadója Marshallnak egy kerékpárt ajándékozott, hogy fiának legyen kivel játszani. Amikor a gyermek Marshall az ajándékba kapott kerékpárt eltörte, egy helyi műhelybe vitte javításra. A megjavított biciklivel Marshall különféle trükköket mutatott a műhely- és bolttulajdonosnak, aki különös ajánlatot tett a fiúnak: a bolt előtt jelmezbe bújva mutassa be „tudományát” a város lakóinak, így csinálván furcsa reklámot a boltnak. Marshall igent mondott, és egy katonai uniformishoz hasonló gúnyában ejtette ámulatba a járókelőket. Jelmeze miatt ragadt rá a Major (Őrnagy) becenév.
1891-ben indult élete első versenyén, egy 10 mérföldes országúti versenyen, amelyet a 13 éves Marshall 6 másodperc előnnyel megnyert. Két évvel később a Capitol City pályán felállította az egymérföldes csúcsot, amit azóta sem döntött meg senki. Később egy országúti versenyen is győzni tudott, amatőrként a 75 mérföldes Indianapolis—Matthews egynaposon. Ez keltette fel Lewis Munger figyelmét, aki maga is versenyző volt, de egyben egy kerékpárgyártó műhelyt is irányított. Munger pártfogásába vette a fiatal Marshall Taylort. 1895-ben Munger Worcesterbe (Massachusetts) kültöztette vállalkozását azért, hogy pártfogoltja és barátja, Marshall Taylor kevésbé ellenséges környezetben éljen. Marshall Taylor afro-amerikai származása miatt naponta került megalázó és méltatlan helyzetbe, nem csupán az életben, de a versenyek közben is.
Taylor első profi győzelmét első profi versenyén szerezte, 1896-ban a Madison Square Gardenben, ahol is a félmérföldes versenyben az egész mezőnyt lekörözte. 1898-ban nemzeti bajnok, mely címet a következő két évben is elnyerte.1899-ben világbajnok lett Montrealban, ő a világon a második színes bőrű sportoló, aki világbajnokságot tudott nyerni (az első az ökölvívó George Dixon volt 1888-ban). Győzelmeit gyakorlatilag lehetetlen összeszámolni, csakúgy mint világcsúcsainak számát. Karrierjének legjobb éveiben ő volt az ország legsikeresebb és leggazdagabb sportolója bőrszíne ellenére.
1902-ben feleségül vette Daisy V. Morrist, ám házasságuk az 1920-as évek végére megromlott. Sikerei miatt számos ragadványnévvel illették, volt ő Fekete Ciklon, Worcesteri Förgeteg, meg ki tudja még mi. A közönség számára egy sztár volt, ennek ellenére visszahúzódó, szerény életet élt. A mélyen vallásos Taylor sokáig éppen azért nem versenyzett Európában, hogy ne kelljen rajthoz állnia vasárnap. 1901-ben végül elutazott Európába, ahol alig talált legyőzőre, 57 versenyéből 42-t megnyert. 1902 és 1904 között Európában, Ausztráliában és Új Zélandon versenyzett. 32 éves korában, 1910-ben visszavonult a versenyzéstől.
Korának legnagyobb pályaversenyzője volt, ennek ellenére sorozatosan szembesülnie kellett az előítéletekkel és az emberi butasággal. Talán azt is mondhatnánk, hogy nem a sportolók voltak a legnagyobb ellenfelei, hanem a rasszizmus. Számtalanszor előfordult, hogy bőrszíne miatt nem engedték rajthoz állni. Többször életveszélyesen megfenyegették, ha nem hagyja el a várost (ahová versenyre érkezett) meghatározott időn belül, akkor meglincselik. Volt olyan város is, ahol egyszerűen egyik szállodában sem adtak neki szobát. Ellenfelei sem kímélték, szándékosan bezárták sprint előtt, fellökték, vagy a mezőny visszalépéssel fenyegette meg a versenyszervezőket, ha indulni engedik Taylort. A bírók rendszeresen a fehér versenyzők javára döntöttek egy-egy szoros befutó esetén. Az is előfordult, hogy miután nem engedték rajthoz állni, megbüntették, mert szerződést szegett avval, hogy nem indult a versenyen. 1900-ban Taylor új házat vásárolt Worcesterben a Columbus Park környékén. Valóságos hadjárat és tiltakozási hullám indult a környékbeliek részéről, mert szerintük házuk értéke jelentősen csökken, ha egy fekete ember odaköltözik. Még a helyi sajtó is hosszasan foglalkozott a problémával. Egy európai városban, ahová Taylor versenyre érkezett, a szállodában nem kapta meg a 13. szobát, amelyhez ragaszkodott. Kiderült, hogy a szálloda a 13. számmal a portásfülkét jelölte, mivel ez egy szerencsétlen szám. De a 13 szerencsétlen szám az Egyesült Államokban is, azonban szinte kivétel nélkül az amerikai versenyszervezők a 13. szobát adták Taylornak. Ez nem akadályozta meg abban, hogy egyre-másra nyerje a versenyeket, ezért a 13. szoba szerencsét hozott mindig számára. A végtelenségig lehetne sorolni még a példákat, mire is képes az emberi butaság.
Arról megoszlanak a vélemények, mitől is lett olyan sikeres sportoló Marshall Taylor. Tulajdonképpen négy pontban összefoglalható sikerének titka. Mivel állandóan harcban állt az előítélettel és az ellene alkalmazott praktikákkal, ez nem csak megerősítette, hanem gyakorlatilag determinálta őt a győzelemre. Minden egyes alkalommal be kellett bizonyítania, hogy ő tisztán versenyez, sőt nyerni is tud dacára annak, hogy afro-amerikai. Másrész nem csupán fizikailag volt felkészülve, de ő volt az egyik legjobb stratéga is versenyek közben, vagy elhitette, hogy fáradt, vagy támadásra készült, amikor azt szerette volna, hogy ellenfelei támadjanak stb. Gyakran túljárt így versenytársai eszén. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy akrobatikus mutatványokra is képes volt már gyermekkora óta. Előfordult, hogy ellenfeleivel megálltak a karéj tetején, hogy hátramaradjanak, így kerülvén kedvezőbb pozícióba a sprintnél. Ilyen alkalmakkor azonban Taylor egyszerűen elkezdett hátrafelé hajtani (és haladni), amitől ellenfelei szinte kiborultak. A legenda szerint Franciaországban Edmond Jacquelin ellenében ugyanez történt, amikor észrevette a francia, hogy Taylor lassan hátrafelé gurul, ránevetett, és annyit mondott: „Nyertél”. Nem tudni, igaz-e a történet, de a futamot Taylor megnyerte. Végül pedig az utolsó titok, márha titok ez egyáltalán. Sprintben senki nem volt olyan robbanékony és gyors, mint Taylor. Lehetetlen volt megverni őt ilyenkor.
Visszavonulása után vállalkozásokba kezdett, melyek nem bizonyultak sikeresnek, még önéletrajzi írása a The Fastest Bicycle Rider in the World (1928) sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Válása után már nem nősült meg újra, Chicagóban, a Cook County Hospitalban halt meg egy fillér nélkül 1932. június 21. Egy jeltelen sírba temették. 1948-ban azonban a Schwinn Bicycle Co. tulajdonosa, Frank Schwinn néhány korábbi kerékpárversenyzővel úgy döntött, hogy felkutatják Marshall Taylor sírját: 1948. május 23-án a Mount Glenwood Temetőben (Illinois) újratemették Taylort, és egy hozzá méltó síremléket is emeltek.
Sylvère Maes 1909. augusztus 27-én született a belgiumi Zevekote falucskában. Korán kezdett kerékpározni, ennek köszönheti, hogy már elég korán, 23 évesen olyan versenyen végzett az élen, mint a Brüsszel-Luxemburg-Mondorf, bár itt még egyéni indulóként állt rajthoz. Első profi szezonját az Alcyon-Dunlop csapatánál töltötte 1933-ban, mely évben a Párizs-Roubaix klasszikust is megnyerte. Több kisebb jelentőségű egynapos versenyen diadalmaskodott, de rendszeres résztvevője volt hatnapos pályaversenyeknek, nem egyszer állhatott dobogón is. Mindezek ellenére nevét leginkább a Tour de France-hoz szokták kapcsolni.
Egyes források szerint az 1935-ös Tour-győztes Romain Maes bátyja, ám megbízható adatok hiányában ebben nem tudok állást foglalni. Annyi azonban bizonyos, hogy mindkét Maes indult a Tour de France-on 1936-ban. Mivel Romain nem fejezte be a versenyt, a belga csapat vezetője az előző évi viadalon szakaszgyőzelmet szerzett Sylvère lett. Már a verseny első szakaszaitól kezdve hatalmas csata dúlt a franciák és a belgák között (azokban az években nemzeti csapatok indultak), a hazai Maurice Archambaud mögött a második helyen Sylvère Maes állt. Maes a 8. szakaszon a Briançon előtti emelkedőkön sokkal erősebbnek bizonyult ellenfelénél, így 8 perces előnnyel nyerte a szakaszt, át is vette Archambaud-tól a sárga trikót. Egészen a Pireneusokig a belgák biztosan védték a sárga trikót. A Luchon—Pau etapon Sylvère Maes magabiztosan nyerte az utolsó három hegyet (Tourmalet, Soulor, Aubisque), és 13 perccel ért célba Antonin Magne, és 20 perccel Felicien Vervaecke előtt. A verseny gyakorlatilag eldőlt, Párizsban Sylvère Maes majd’ fél óra előnnyel nyerte az összetett versenyt.
1937-ben Mussolini beszüntette a Tour de France elleni bojkottját, így Gino Bartali elindulhatott élete első Tour-ján. Bartali a 7. szakaszon megnyerte a Galibier tetején lévő hajrát, majd egyedüli szökevényként nyerte a szakaszt Grenoble-ban, és felvehette élete első sárga trikóját. A következő etapon Bartali újra támadásba lendült, ám a Col de Laffrey lejtőjén egyik csapattársa miatt hatalmasat bukott, nekiütközött a korlátnak, azon átbukva egy szakadékba zuhant, de szerencsére egy hegyi patakban landolt. Bartalit kimentették a vízből, aki azonnal kerékpárra ült, és folytatta a versenyt. A következő szakaszokon Bartali folyamatosan időhátrányba került sérülései és megfázása miatt. A csapat vezetése végül visszaléptette Bartalit a versenytől. Bartali távozásával egy új verseny kezdődött. Sylvère Maesnek 35 másodperces előnye volt a függetlenként versenyző olasz Mario Vicinivel szemben, a francia Roger Lapébie is csak 1 perc 22 másodperccel állt Maes mögött. A 15. szakasz (Luchon—Pau) kezdetekor pánik tört ki a francia csapatban, mivel minden jel szerint Lapébie kormányát valaki elfűrészelte. A francia már a második hegyen (Col d’Aspin) 5 perc hátrányban haladt, ám az utolsó hegyen (Tourmalet) mégis erőre kapott, és utolérte riválisait, igaz Maes defektet kapott. Lapébie-t ugyan megbüntették, mert állítólag társai tolták a hegyen, ezért a francia csapat visszalépéssel fenyegetőzött. A sárga trikós Maes egy későbbi szakaszon újra defektet kapott, csak nagy nehézségek árán tudott úgy célba érni, hogy ne veszítse el a sárga trikót. Maest azonban 30 másodpercre megbüntették, mert állítólag két függetlenként induló belga segítette vissza defekt után a mezőnybe. Maes összetettbeli előnye 25 másodpercre csökkent. Ekkor a dühös belga csapat visszalépett a versenytől, a sárga trikót viselő versenyzővel egyetemben.
1939-ben sem Olaszország, sem Németország nem küldött csapatokat a Tourra, ezért kisebb francia csapatok is indulhattak a versenyen, illetve egy belga B csapat is rajtengedélyt kapott. Így Sylvère Maest tulajdonképpen két csapat is segíthette, ami igen jól jött neki René Vietto ellenében, különösen azon a szakaszon, amely az Izoard csúcsán haladt keresztül. A szakaszt Maes 17 perces előnnyel nyerte, előnyét pedig a másnapi 65 km-es hegyi időfutamon további 10 perccel növelte. Maes 1939-ben végül megnyerte második Tourját, illetve a Tour hegyi trikóját is.
Sylvère Maes majd’ 40 éves koráig profi versenyző volt, 1948-ban még a Mercier csapat tagjaként versenyzett. 1966. december 5-én halt meg Oostendében.
Louis Trousselier 1881. június 29-én született Levallois-Perret-ben, bár egyes források születésének időpontját január 29-ben határozzák meg. Jómódú virágkereskedő család gyermeke volt, két fivére is kerékpárversenyző volt, az idősebb, Leopold igazán nagy versenyt nem tudott nyerni, fiatalabb testvére, André 1908-ban megnyerte a Liège—Bastogne—Liège-t, igaz több nagyobb diadalt ő sem aratott.
Kiváló egynapos versenyző volt, 18 évesen a kor sztárjai előtt nyerte meg a Párizs—Roubaix—Antwerpen versenyt. Korán ismert nagy csapatokhoz igazolt, tagja volt a Peugeot, Alcyon, illetve a Legnano csapatoknak is. 1902-ben mind a Párizs—Rennes, mind Toulouse—Luchon—Toulouse versenyeken is elsőként ért célba. 1905-ben megnyerte a manapság Észak Poklaként emlegetett Párizs—Roubaix-t, illetve 1908-ban a Bordeaux—Párizs versenyt is, ahol 26 perccel ért hamarabb célba, mint a második helyezett Cyrille van Hauwaert. Számos alkalommal állt egynapos versenyek dobogóján (Párizs—Tours, Milano—Sanremo), és kétszer szerzett érmet a nemzeti bajnokságban, aranyat azonban sohasem. Néhány pályaversenyen is rajthoz állt, ám erőssége a hosszú versenyek voltak.
1905-ben indult először a Tour de France-on, és a legenda szerint éppen sorkatonai szolgálatát töltötte. Néhány nap eltávozást kapott, épp a Tour kezdetekor. Trousselier úgy kalkulált, ha jó eredményt ér el a versenyen, akkor nem kap olyan súlyos büntetést a seregben, ami a dezertálásért akkor kiszabható volt, hiszen a verseny hosszabb volt, mint a kapott szabadsága. Öt szakaszt nyert a versenyen, és az összetett elsőséget is megszerezte. A verseny után egy kockajáték során a Touron nyert összes pénzét elvesztette, de erre csak annyit reagált, hogy lesz még Tour de France, ahol megint nyerhet. A történet szerint a francia hadsereg tényleg elnéző volt vele szemben az önkényesen meghosszabbított eltávozását tekintve.
Széles körben ismert mókamester hírében állt, és a feljegyzések szerint szokása volt barátai társaságában edzeni. Ilyenkor mindig megálltak egy-egy étteremnél, lehetőleg minél drágábbnál, ahol bőséges lakomákat rendeztek. A vidám asztaltársaság azonban mindig összevitatkozott, kivétel nélkül jó hangosan, hogy a tulajdonos odamenjen hozzájuk, ahol Trousselier megmagyarázta a helyzetet: arról folyik a vita, melyikőjük a jobb versenyző. Megkérték hát az étterem tulajdonosát, jelöljön ki egy pontot a környéken, és indulhat is a verseny, az utolsóként visszaérő fizeti az egész társaság számláját. Számtalan alkalommal eljátszották ezt, ám soha nem tértek vissza az adott étteremhez.
Versenyzői pályafutását az I. világháború kitörése előtt fejezte be, hogy átvegye a családi vállalkozást. Trousselier 1939. április 24-én halt meg Párizsban.
Octave Lapize 1887. október 24-én született a franciaországi Montrouge-ban. Kiváló országúti versenyző volt, aki a pályaversenyeken is több alkalommal állt dobogón. 1907-ben már megnyerte a nemzeti bajnokságot, majd 1909-től zsinórban három alkalommal végzett az első helyen a Rárizs—Roubaix klasszikuson, 1911-ben a Párizs—Tours-on nyerni tudott, sőt 1911-ben, 1912-ben és 1913-ban a Párizs—Brüsszelen is ő bizonyult a legjobbnak. 1909-ben indult először a Tour de France-on, amit 1910-ben meg is nyert, ám eredményét 1911-től nem tudta megismételni, egyetlen Tourt sem tudott befejezni annak ellenére, hogy mind 1912-ben, mind 1914-ben szakaszt is tudott nyerni.
A Tour de France szellemi atyja, Henri Desgrandes az évek múltával úgy vélte, izgalmasabb versenyre van szükség, újabb és újabb nehézségek elé állította a versenyzőket. A Tour rendezésében segítő asszisztensek természetesen ki sem fogytak az ötletekből, ám egyikük, Alphonse Steines egy igen meghökkentő ötlettel állt elő: vigyék a versenyt keresztül a Pireneusokon is. Desgrandes komplett őrültnek tartotta az illetőt, ennek ellenére Dél-Franciaországba küldte őt, derítse fel a terepet. Staines 1910. január 27-én érkezett meg a Tourmalet közelében fekvő egyik falucska fogadójába. Amikor Steines a fogadóst arról kérdezte, merre induljon a Tourmalet csúcsára, az csak annyit válaszolt, hogy azon az úton júliusban is alig lehet járni. Ennek ellenére Steines egy kocsit fogadott, ám a csúcs közelében már olyan mély volt a hó, hogy a kocsisnak meg kellett állnia. Dacára annak, hogy késő délután volt, Steines gyalog folytatta útját. A keresésére indult csapat hajnali három körül bukkant az átfagyott, szinte félholt Steines-re. A megmentett felfedező az étel és a forró fürdő hatására talpra állt, és elküldte a mára már híressé vált táviratát Desgrandes-nak: „Átkeltem a Toumalet-n stop / Nagyon jó az út stop / Tökéletesen járható stop / aláírás Steines” Steines meggyőzte Desgrandes-t, így hónapokkal később a Tour de France útvonala néhány pireneusokbeli hegyet is érintett.
A 9. szakasz lehetőséget biztosított Lapize-nak, hogy javítson összetettbeni pozícióján, hiszen három komoly hegyet is meg kellett mászniuk: Col d’Port, Portet d’Aspet, Les Ares. Lapize mindhárom hegyre elsőként ért fel, a szakaszt is megnyerte Luchonban, ám Faber jól tartotta magát, és még meg tudta őrizni első helyét. A 10. etap sem bizonyult könnyebbnek, sőt. A versenyzőknek négy brutális emelkedővel is meg kellett küzdeniük: Col du Peyresoure, Col d’Aspin, Col du Tourmalet, Col d’Aubisque. Lapize a rajttol kezdve az élen haladt, az első három hegyen is ő haladt át elsőként, csak Lafourcade tudta tartani vele a lépést, aki az utolsó hegyen támadást indított, és leszakította magáról Lapize-t. A verseny rendezői előre mentek, és az Aubisque csúcsán figyelték, hány versenyzőnek sikerül feljutni a hegycsúcsra. Lafourcade után úgy 15 perccel érkezett másodikként Lapize a csúcsra kerékpárját tolva, majd az ott álló rendezőkre kiáltott: „Gyilkosok!” (Egyes források szerint Lapize kirohanása a Tourmalet-n történt, de ez nem valószínű.) A döhöngő Lapize az Aubisque lejtőin és a szakasz hátralévő km-ein olyan sebességgel haladt, hogy beérte riválisát, és a szakaszt is megnyerte Bayonne-ban. Lapize ekkor érezte igazán, hogy le tudja győzni Fabert. Kettejük csatája jellemezte a verseny utolsó szakaszait, végül Octave Lapize szerezte meg az összetett első helyet, és vele a 25 000 Fr pénzjutalmat. Ez sem lágyította meg Lapize-t, a verseny után azt nyilatkozta, hogy „Desgrandes egy valóságos gyilkos.”
Az I. világháborúban pilótaként szolgált. 1917. június 28-án 4500 m-es magasságban gépét találat érte Flirey közelében. A touli kórházba szállították, ahol július 17-én elhunyt. Halála napján temették el a touli katonai temetőben apja jelenlétében. Családja kérésére hamvait 1917 novemberében Villiers-on-Marne temetőjébe szállították át.
Rik (Hendrik) van Steenbergen 1924. szeptember 9-én született a belgiumi Arendonkban egy szegény család gyermekeként. 14 éves korában kezdett amatőrként versenyezni, majd több mint félszáz győzelem után lett profi 1942-ben, és már a következő évben megnyerte a belga bajnokságot. A belga bajnoki trikót még két további alkalommal szerezte meg: 1945-ben és 1954-ben.
Hosszú, 1966-ig tartó profi versenyzői pályafutása alatt számos egynapos klasszikuson aratott győzelmet: Ronde van Vlaanderen (1944, 1946), Milano-Sanremo (1954), Flèche Wallone (1949, 1958), Parizs—Brüsszel (1950). Háromszoros országúti világbajnok (1949, 1956, 1957), mindhárom világbajnoki címét sprintben nyerte el. Kiváló sprinter volt, aki nem nagyon boldogult a hegyekben. Gyorsaságát és robbanékonyságát annak köszönhette, hogy az országúti szezonok befejeztével telente folytatta a versenyzést pályán. Pályán szerzett győzelmeit nehéz lenne megszámolni, annyi bizonyos, hogy 134 hatnapos versenyen vett részt, ebből 40-et meg is nyert: az elsőt Brüsszelben 1948-ban, az utolsót 1965-ben Madridban.
Dacára annak, hogy nem tartozott azok közé a versenyzők közé, akik összetettben jól szerepeltek a nagyobb körversenyeken, Steenbergen az 1951-es Giro d’Italián az összetettben a második helyen végzett Fiorenzo Magni mögött, aki csak az utolsó napokban tudta átvenni Steenbergentől a rózsaszín trikót. Steenbergen 1 perc 46 mp hátránnyal végzett a második helyen megelőzve Küblert és Coppit is. Ötször állt rajthoz a Giron, ahol összesen 15 szakaszgyőzelmet szerzett, de mind a Touron, mind a Vueltán sikerült számos etapon elsőként célba érnie.
Steenbergen talán élete legnagyobb győzelmét 1952-ben a Párizs—Roubaix-n aratta (1948-ban már sikerült itt nyernie). 40 km-rel a cél előtt Steenbergen 50 másodperccel lemaradva követte a három szökevényt (Jacques Dupont, Kübler, Coppi) egy kisebb csoport tagjaként. Mindenki legnagyobb meglepetésére a sprinter Steenbergen támadást indított, és egyedül megpróbált felzárkózni. Miután utolérte a három élen haladó versenyzőt, a Lesquin szektorban (egy 5 km hosszú kockaköves szakasz) folyamatosan próbálta lerázni magáról a vetélytársakat. Dupont defektet kapott, Kübler leszakadt, csupán Coppi maradt, aki viszont folyamatosan támadta Steenbergent. Végül ketten érkeztek a velodromba, ahol a sprinter Steenbergen könnyedén lehajrázta Fausto Coppit.
Steenbergen élete végén sokat betegeskedett. 2003. május 15-én hunyt el egy antwerpeni kórházban. Temetésén kb. 2000 ember rótta le tiszteletét a bajnok előtt, többek között Eddy Merckx, Rik van Looy, Roger De Vlaeminck, Lucien van Impe, Freddy Maertens, illetve a miniszterelnök, Guy Verhofstadt is.
Gino Bartali a Firenze melletti Ponte e Emában született 1914. július 18-án. Tipikus toszkán alkat: keményen dolgozó, konok és mélyen vallásos. Korán abbahagyta a tanulást, és egy kerékpárboltban lett szerelő, munka mellett pedig amatőrként számos versenyen rajthoz állt.
Annak ellenére, hogy egyik ragadványneve az Il pio Bartali volt, verseny közben nem sok irgalmat mutatott, még pályafutásának kezdetén az egyik verseny befutójakor az ellenfelek bezárták Bartalit, aki ahelyett, hogy megkerülte volna őket, egyenesen haladt a cél felé, utat törve magának a riválisok gyűrűjén keresztül, aminek természetesen bukás lett a vége. Az eset után senkinek sem jutott többé eszébe bezárni a sprintnél Bartalit. A mélyen vallásos Gino Bartalit három pápa is személyesen áldotta meg. A Giro d’Italia és a Tour de France idején szállodai szobájában egy kis oltárt állított fel minden egyes alkalommal, ott imádkozott. Néhány hegyi szakaszon táborozó katolikus gyermekek álltak az út mentén, és pap vezetőjük vezényletével vallásos énekeket daloltak, amikor Bartali elhaladt előttük.
Gino Bartali 1935-ben lett profi versenyző, és még abban az évben megnyerte a Giro d’Italia hegyi trikóját, melyet pályafutása alatt még hat további alkalommal nyert meg. A kiváló hegyimenő számtalan versenyen diadalmaskodott: három alkalommal végzett összetettben az első helyen a Giro d’Italián (1936, 1937, 1946), kétszer nyerte meg a Tour de France-ot (1938, 1948). 1936-ban szintén kerékpárversenyző fivére, Giulio Bartali egy versenyen bekövetkezett balesetben életét vesztette, miatt Gino majdnem abbahagyta a versenyzést. Bartali nem csupán a körversenyeken szerepelt kiemelkedően, hanem az egynapos versenyeken is, négy alkalommal nyerte meg a Milano-Sanremót, a Giro di Lombardiát háromszor, a Züri-Metzgetét pedig kétszer. Négyszeres nemzeti bajnok. Versenyzői pályafutásának említésekor nem hagyható el a Fausto Coppihoz fűződő viszonya, ám ez egy külön bejegyzés lesz ezen az oldalon a későbbiekben.
Gino Bartali a legelsők között kezdte használni Campagnolo alkatrészeit, így neki nem kellett leszállnia a kerékpárról, ha sebességet akart váltani. A kortársak elmondása szerint, amikor Bartali sebességet váltott (ami még neki sem volt egyszerű mutatvány azokkal a korai váltókkal), mindenki rémülten figyelte őt, mivel Bartali támadására lehetett ekkor számítani.
Ha Gino Bartali egyetlen versenyt sem nyert volna, akkor is a halhatatlanok között kellene említeni. Giorgio Nissim, egy olasz zsidó egy titkos hálózat tagjaként próbálta zsidó honfitársait megmenteni a náci terror elől. 1943-ban azonban ezt a hálózatot felfedezték és felszámolták, Nissim kivételével mindenkit letartóztattak és koncentrációs táborba vittek. Nissimnek azonban remek kapcsolatai voltak katolikus körökkel, így az ő segítségükkel legalább 800 zsidót mentettek meg a pusztulástól. Nissim 2000-ben bekövetkezett halála után gyermekei megtalálták naplóit, és annak publikálásakor – mindenki legnagyobb meglepetésére – kiderült, hogy a mozgalom egyik tagja Gino Bartali volt (1935-től tagja az Azione Cattolicának).
Nissim a luccai szerzetesek segítségével üzemeltetett egy titkos nyomdát, ahol a hamis igazolványokat készítették, ám a papírok elkészítéséhez szükség volt az igazolvány leendő tulajdonosának fényképére, akiknek többsége nem helybéli volt. Bartali reggel elindult Firenzéből kerékpárral edzeni, majd megállt annál a kolostornál, ahol a zsidókat bújtatták, ott magához vette az adománygyűjtő perselyben eldugott fotókat, amiket kerékpárja kormányában rejtett el, majd elindult Nissimhez. Az elkészül iratokat hasonló módott vitte Bartali a menekülésre váró honfitársainak. Bartali ugyanakkor értékes információkat is át tudott adni a partizánoknak a fasisztákról (razziák helyéről, idejéről stb.). Az olasz fasiszták azonban tehetetlenek voltak, pontosan tudták, hogy Bartali letartóztatása felkeléshez vezetett volna az országban. A német nácikat azonban ez nem érdekelte, Bartalit a Villa Triestébe vitték, ahol ellenzékiek százait kínozták meg. Bartalit kihallgatták, és arra utasították, hogy hagyjon fel minden olyan tevékenységgel, ami a zsidók megmentését szolgálja. Bartali azonban csak annyit felelt, hogy azt teszi, amit a szíve diktál. Nem tudták megfélemlíteni, így amikor 1943-ban több katolikus hegyivezető bujkálni kényszerült, maga Bartali vezette át a svájci Alpok hegyein a zsidók csoportjait a náci őrjáratok orra előtt. Végül Bartali egy kocsiszerű eszközt épített, abban rejtette el a menekülőket. Amikor az őrjárat megállította, csak annyit felelt, hogy a kocsi vonszolása tréningjének fontos részét képezi. Gino Bartali sohasem beszélt senkinek arról, mit is tett a vészkorszakban; fiának, Andreának is csak annyit mondott, hogy mindenki ezt tette volna.
Az 1948-as Tour de France első szakaszát Bartali megnyerte, ám később a sárga trikót Bobet elvette tőle. A verseny idején Olaszországban a kommunista Palmiro Togliattit egy merényletben súlyosan megsebesítették. Az olasz városok utcáit tiltakozók tömegei lepték el, de nem volt ritka az erőszak sem. Alcide de Gaspari, az olasz kereszténydemokrata párt egyik tisztégviselője felhívta Bartalit, és elmondta, mi történik odahaza, és arra kérte őt, nyerjen egy szakaszt a Touron, ez hátha lecsillapítja a kedélyeket az utcákon. Bartali azt válaszolta, hogy ennél jobbat tud, meg fogja nyerni az egész versenyt. Az összetett versenyben ekkor még Bartalinak 20 perc hátránya volt, ám Párizsban már 26 perc előnnyel végzett az első helyen. Az olaszok természetesen izgalommal figyelték a Tour történéseit, és érezhetően csökkent az olaszországi politikai elégedetlenség. Sokan úgy vélték a későbbiekben, hogy Bartali mentette meg Olaszországot a polgárháborútól.
Gino Bartali 1954-ben fejezte be versenyzői pályafutását. 2000. május 5-én hunyt el.
Alfredo Binda 1902. augusztus 11-én született a Varese melletti Cittiglióban, ám gyermekéveit a franciaországi Nizzában töltötte. Gipszöntőnek tanult, ám gyakran csak a velodromban lehetett megtalálni. Fiatalon elért kezdeti sikereit is pályán aratta, ám igazi tehetsége az országúton mutatkozott meg, hiszen kiváló hegyimenő volt.
1922-ben lett profi versenyző, és annak ellenére, hogy számos versenyen győzött, igazi áttörést pályafutásában az 1925-ös év hozott: első helyen végzett a Giro d’Italián és a Giro di Lombardián is. Binda volt az első kerékpáros, aki öt alkalommal tudta megnyerni a Girót (1925, 1927, 1928, 1929, 1933), de elképzelhető, hogy többet is nyert volna, hiszen 1930-ban 22 500 lírát kapott azért, hogy ne induljon a versenyen: a szervezők úgy vélték, egy újabb Binda győzelem unalmassá teheti a versenyt. Ezért Binda abban az évben elindult a Tour de France-on, ahol nyert is két szakaszt. A Giro d’Italiák történetében ő nyerte összesen a legtöbb szakaszt, 41-et (csak Mario Cipollini tudta beérni és túlszárnyalni ezt 2003-ban), csak 1927-ben 12 szakaszt nyert (a 15-ből), illetve 1929-ben 8 egymást követő etapon is elsőként haladt át a célon.
Alfredo Binda nyerte az első világbajnokságot (1927), melyet két további világbajnoki cím követett még (1930, 1932), rajta kívül csupán három versenyzőnek sikerült ez: Rik Van Steenbergennek, Eddy Merckx-nek, Óscar Freire Gómeznek.
1936-ig tartó versenyzői pályafutása alatt az említetteken kívül nyert még olasz nemzeti bajnokságot négy alkalommal, kétszer nyerte meg a Milano—Sanremót (1929, 1931), és négyszer a Giro di Lombardiát (1925, 1926, 1927, 1931). Visszavonulása után Alfredo Binda lett az olasz válogatott vezetője, és olyan versenyzőket segített győzelemre, mint Gino Bartali és Fausto Coppi.
Alfredo Binda 1986. január 1-jén hunyt el.
Utolsó kommentek